Bárcsak....

Bárcsak minden a régi lenne... te itt lennél velem és én veled... fognám a kezed és tudnám hogy bármi lesz veled mindent megoldok. Tudnám hogy mindig mellettem maradsz és vigyázol rám...

Bárcsak utánad mehetnék és újra veled lehetnék... 

Mindig szeretni foglak..

Bárcsak.... 

Miért?

Újra és újra ugyanaz a kör... újra és újra ugyanaz az érzés a szédülés, esés, felállás, az az érzés mikor nem érted mi miért van, amikor nem érted miért történik mindez ugyanúgy és nem érted miért csinál valaki valamit amire nincs oka...
Miért épít fel mindent ha lerombolja?
Miért ad vágyakat teremt illúziót ha egy adott pillanatban mindent porrá zúz?
Miért ad esélyt ha a végén a semmissé teszi?
Miért éri el hogy higgyek, ha nincs miben?
Miért ad emlékeket ha utánuk csak űr marad?
Miért láncol magához, ha közbe már nem is engem akar?
Miért tart a szekrényen ha már mással játszik?
Nem értem... komolyan nem értem....
Ülök és nézek, nézem őt ahogy tesz-vesz a szobában rólam ügyet sem vetve néha megáll, mintha gondolkozna majd tovább folytatja amit elkezdett.
Apró üveges szemeim előre merednek így csak néha látom őt ahogy átsuhan előttem, most rám néz majd egy félmosoly kíséretében elém lép és megsimogatja a fejem. Majd tovább megy.
Visszajön. Nincs egyedül. Nem beszél rólam, mintha nem lennék. Boldognak látszik, nevet. De nem velem.
Elmegy.
Esteledik, sötét van. Én ülök és nézek magam elé. Nem érzékelem az idő múlását de késő lehet, a ház előtt égnek az utcalámpák.
Hazajön. Dühös. Rám néz, hozzám lép, felemel és megölel. Sír. Nem miattam de mégis bűntudatom van.
Bár tudnék mozogni, megölelni vagy akár megsimítani a haját de nem tudom. Csak egy bábú vagyok.
Tovább sír majd egy hirtelen mozdulattal a falhoz dob.
Utállak!- zokogja.
Engem? Miért? Mondd mit tettem?
Nem tudok mozogni. Csak várom hogy újra felvegyen de nem teszi.
Lassan halkul majd elnémul a sírása.
Csend van.
Világos van és a plafont bámulom. Hirtelen hozzám lép majd utálkozó pillantással felvesz. A szoba végén álló szemeteshez lép és beledob.
Újra sötét van. Odakint mozgást hallok majd újra mély csend.
Komolyan nem értem mi történt? Rossz voltam? ha tudnék mozogni jobban szeretne?
Akarok! Nem tudok.
Hosszú idő telik el a sötétségben mikor újra fényt érzékelek.
Kivesz. Egy nagy sóhaj kíséretével visszarak a polcra.
Azt mondja eltörtem de valamire csak jó leszek.
Sajnálom-mondja majd elmegy.
Eltörtem?
Az mit jelent?
Az én hibám? Hideg van. Egyre jobban fázom.
Egyre több idő telik el és ő felém sem néz.
Látom őt. Telnek a napok és én figyelem őt.
De ő nem néz rám és nem is érdeklem.
Miért?
Mert csak egy bábú vagyok?
Mert nekem nem lehetnek érzéseim ugye?
Nem szabad szeretnem senkit és nem is szabad kötődni senkihez, nem szabad bíznom és nem szabad hinnem senkinek.
Nem is vagyok rá képes.
Csak várok és nézem.
Nézem őt akit egykor fontosnak tartottam.
Akit láttam nevetni, sírni, haragudni és közönyösnek lenni.
Nézem őt aki egykor birtokolt és velem volt.
Nézem és felfogom hogy nekem itt nincs helyem.
Menni akarok.
El innen. Mindegy hova csak el innen.
Kicsapódik az ablak és egy nagyobb széllökés teljesíti vágyam.
Lassan megmozdulok.
Először csak oldalra borulok majd lefordulok a polcról.
Boldog vagyok.
Egy nagy puffanás és elnyel a sötétség.
Végleg.

Valahogy sose

Valahogy sose gondoltam, hogy miattad is gyertyát gyújtok és valahogy sose éreztem még ennyire hogy egyedül vagyok...
Remélem odafent minden szerettem olyan békére és nyugalomra lelt végre amit itt életében nem kaphatott meg.
Nagyon hiányoztok :'( <3

Bár lennék hullócsillag

Úgy érzem, lassan nem leszek több mint egy gyengén pislákoló gyertyaláng melynek fénye hamarosan végleg kihuny.
Egyre terjeszkedik bennem a sötétség és bármit teszek az űr nem csökken bennem. Tervezek, élek, nevetek de belül egyre inkább kifakul minden és végül minden feketébe süllyed. Tervezem a jövőm pontról pontra de valahogy mégis mintha késleltetném azt amit amúgy is tudok. Nélküle nem létezem.
Egyes emberek mellett jól érzem magam és szinte minden rossz érzés fakulni látszik de amint egyedül leszek amint újra behunyom a szemem újra minden a régi.
Úgy érzem magam mintha egy labirintusból akarnék kijutni de minden egyes alkalommal ugyan oda lyukadok ki minden próbálkozásom kudarcba fullad és minden eredményem semmis lesz mint a majdnem készen lévő kártyavár ami az utolsó lap felrakásával darabokra hullik.
Mindenhol ott van és még sincs sehol. Néha olyan jó emlékezni, emlékezni a múltra, azokra a dolgokra amiket együtt átéltünk.
Mosolyra fakadok miközben belül darabokra hullok, minden vidám emlék egy pozitív löket és egyben egy kés a lelkembe ami szépen lassan szed darabokra.
Ki akarok szállni, csak legyen vége. :(

Again and again...

Újra és újra...

Mindig ugyanaz a kép, ugyanaz az álom és ugyanaz a fájó üresség minden ébredéskor.
Valaki visszaaludna, hogy folytassa álmát, én visszaaludnék, hogy elkerüljem az ébrenlétet.
Álmok és valóság de mi is a valóság? Minden relatív és minden változik ami egyeseknek valós az másoknak csupán egy olyan tény melyet talán bizonyítani kellene vagy épp olyan amit bizonyítékokkal alátámasztva is csak egy jól megszervezett hazugságnak fog fel az agyunk.
Sokak örömére és egyesek bánatára kezdek rendbe jönni.
Élvezem azokat a dolgokat amiket régen és talán még olyanokban is meglátom a szépet és az apró csodákat amikben eddig nem. Nagyban köszönhetem ezt az állapotot hogy látástól vakulásig dolgozom és élni vagy épp lustulni nincs időm.
Örülök, hogy végre olyan célokat tudok magam elé kitűzni amelyek nem az ismeretlen jövő távlatába vesznek hanem 1-2 éven belül valós eredménnyel szolgálnak számomra.
Mindazonáltal egy időre fel kell hagynom az emberiség jobbá tételével és önmagamra kell összpontosítani ami igencsak meglepő fejezet mostanában hisz mindennel mindenkivel foglalkoztam csak magammal nem.
A karácsonyi ajándékok megvételének láza hamar átjárt engem és igaz, hogy szeptember végét járjuk de már mindenkinek megvan mindene és nem igen kell izgatnom magam azon hogy kinek mit vegyek. (lehet azért mert például tesómék pénzt kapnak, de komolyan mit vegyek két tininek akik naponta változtatják mit akarnak.)
Újra és újra emelkedek és zuhanok, úgymond ingázom a jól vagyok és a most inkább hagyj békén korszakomban és annak ellenére hogy a hagyj békén korszakom max 5-10 percre rontja el amúgy ábrándozós de derült kedvemet annak ellenére sajnos stabilan velem marad.
Belegondolva az elmúlt 3/4 év igen nagy lelki megterhelések sorozata volt számomra...
December elején kisebb lelki terror hatására utcára nem mertem menni ezt követte a tény hogy van egy rohadt nagy cisztám és terhes is vagyok, majd egy újabb szakítás és egy abortusz újabb terhet rakott rám és ezután következett mamám halála majd miután azt hittem végre felállok jött az hogy elvesztettem a másik felem. A sorozatos katasztrófák után miközben stabilan sikerült fent tartani a munkahelyemet rájöttem hogy ez az a stabil pont amiből tudok majd indulni és a terveim, további céljaim kitűzése is ehhez a biztos ponthoz kapcsolódik.
Nyah mind1 egyenlőre ennyi gondoltam adok valami biztató életjelet a sok depresszív gondolatmenet között.

"Szeretek aludni mert az álmaim szebbek mint a valóság."

Hogy legyek vidám?

Hogy legyek vidám mikor mindenki aki körülöttem van valamilyen okból szenved... kinek szerelmi bánata van kinek csak az a baja h nem tud a másikon segíteni és kinek mi sok egyéb probléma van a világon.
Tegnapi napomat összegezve arra jutottam hogy sok gondom van amit mások úgysem értenének meg és még több olyan amit le is szarnak. Rájöttem hogy újra tudom élvezni a könyveket át tudom élni őket és azt hiszem megtaláltam a kiutat az alagútból. A gondjaimat egy kis időre félreteszem és igyekszem arra összpontosítani hogy december előtt ki legyenek fizetve a kisebb adósságaim és a behajtóhoz is el tudjak jutni :D és tudjak élni... bár most a lakbér emelkedés miatt picit érdekes lesz de megoldom mert mindent megoldok :D
de egyenlőre itt ülök melóban iszom a kávém olvasom a könyvem és várom a jövőt :D

Vajon meddig...

Vajon meddig tart ez még?
Meddig tart még elfelejtem? Vagy meddig tart amíg együtt tudok élni a hiányával...
Mintha egy remete lennék aki túl sokáig volt a sötétben és fél a napfénytől, fél a változástól...
Lyukat robbantva toppannának be az életembe a barátok akik igyekeznek kirángatni mindenből de én makacsul visszahúzódok a legsötétebb sarokba és várom a lehetetlen azt hogy ő jöjjön.
Olyan vagyok mint a várban raboskodó hercegnő akit már nem őriz a sárkány de nincs is rá szükség mert már én sem akarok kijönni.
Akár egy vámpír aki fél a napfénytől és a hatásától. Akinek jobb a sötét ám titkon mégis a fényre vágyik.
Mintha még várnék valamire valakire és remélném hogy minden jobb lesz de végül mégsem mintha egy ablak mögül nézném a világot és tanulmányoznám hogy milyen lehet odakint de mégsem megyek ki a fényre.
Remélem valamikor majd megtörik a jég és minden rendben lesz újra.
Talán....