Úgy érzem, lassan nem leszek több mint egy gyengén pislákoló gyertyaláng melynek fénye hamarosan végleg kihuny.
Egyre terjeszkedik bennem a sötétség és bármit teszek az űr nem csökken bennem. Tervezek, élek, nevetek de belül egyre inkább kifakul minden és végül minden feketébe süllyed. Tervezem a jövőm pontról pontra de valahogy mégis mintha késleltetném azt amit amúgy is tudok. Nélküle nem létezem.
Egyes emberek mellett jól érzem magam és szinte minden rossz érzés fakulni látszik de amint egyedül leszek amint újra behunyom a szemem újra minden a régi.
Úgy érzem magam mintha egy labirintusból akarnék kijutni de minden egyes alkalommal ugyan oda lyukadok ki minden próbálkozásom kudarcba fullad és minden eredményem semmis lesz mint a majdnem készen lévő kártyavár ami az utolsó lap felrakásával darabokra hullik.
Mindenhol ott van és még sincs sehol. Néha olyan jó emlékezni, emlékezni a múltra, azokra a dolgokra amiket együtt átéltünk.
Mosolyra fakadok miközben belül darabokra hullok, minden vidám emlék egy pozitív löket és egyben egy kés a lelkembe ami szépen lassan szed darabokra.
Ki akarok szállni, csak legyen vége. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése