Miért?

Újra és újra ugyanaz a kör... újra és újra ugyanaz az érzés a szédülés, esés, felállás, az az érzés mikor nem érted mi miért van, amikor nem érted miért történik mindez ugyanúgy és nem érted miért csinál valaki valamit amire nincs oka...
Miért épít fel mindent ha lerombolja?
Miért ad vágyakat teremt illúziót ha egy adott pillanatban mindent porrá zúz?
Miért ad esélyt ha a végén a semmissé teszi?
Miért éri el hogy higgyek, ha nincs miben?
Miért ad emlékeket ha utánuk csak űr marad?
Miért láncol magához, ha közbe már nem is engem akar?
Miért tart a szekrényen ha már mással játszik?
Nem értem... komolyan nem értem....
Ülök és nézek, nézem őt ahogy tesz-vesz a szobában rólam ügyet sem vetve néha megáll, mintha gondolkozna majd tovább folytatja amit elkezdett.
Apró üveges szemeim előre merednek így csak néha látom őt ahogy átsuhan előttem, most rám néz majd egy félmosoly kíséretében elém lép és megsimogatja a fejem. Majd tovább megy.
Visszajön. Nincs egyedül. Nem beszél rólam, mintha nem lennék. Boldognak látszik, nevet. De nem velem.
Elmegy.
Esteledik, sötét van. Én ülök és nézek magam elé. Nem érzékelem az idő múlását de késő lehet, a ház előtt égnek az utcalámpák.
Hazajön. Dühös. Rám néz, hozzám lép, felemel és megölel. Sír. Nem miattam de mégis bűntudatom van.
Bár tudnék mozogni, megölelni vagy akár megsimítani a haját de nem tudom. Csak egy bábú vagyok.
Tovább sír majd egy hirtelen mozdulattal a falhoz dob.
Utállak!- zokogja.
Engem? Miért? Mondd mit tettem?
Nem tudok mozogni. Csak várom hogy újra felvegyen de nem teszi.
Lassan halkul majd elnémul a sírása.
Csend van.
Világos van és a plafont bámulom. Hirtelen hozzám lép majd utálkozó pillantással felvesz. A szoba végén álló szemeteshez lép és beledob.
Újra sötét van. Odakint mozgást hallok majd újra mély csend.
Komolyan nem értem mi történt? Rossz voltam? ha tudnék mozogni jobban szeretne?
Akarok! Nem tudok.
Hosszú idő telik el a sötétségben mikor újra fényt érzékelek.
Kivesz. Egy nagy sóhaj kíséretével visszarak a polcra.
Azt mondja eltörtem de valamire csak jó leszek.
Sajnálom-mondja majd elmegy.
Eltörtem?
Az mit jelent?
Az én hibám? Hideg van. Egyre jobban fázom.
Egyre több idő telik el és ő felém sem néz.
Látom őt. Telnek a napok és én figyelem őt.
De ő nem néz rám és nem is érdeklem.
Miért?
Mert csak egy bábú vagyok?
Mert nekem nem lehetnek érzéseim ugye?
Nem szabad szeretnem senkit és nem is szabad kötődni senkihez, nem szabad bíznom és nem szabad hinnem senkinek.
Nem is vagyok rá képes.
Csak várok és nézem.
Nézem őt akit egykor fontosnak tartottam.
Akit láttam nevetni, sírni, haragudni és közönyösnek lenni.
Nézem őt aki egykor birtokolt és velem volt.
Nézem és felfogom hogy nekem itt nincs helyem.
Menni akarok.
El innen. Mindegy hova csak el innen.
Kicsapódik az ablak és egy nagyobb széllökés teljesíti vágyam.
Lassan megmozdulok.
Először csak oldalra borulok majd lefordulok a polcról.
Boldog vagyok.
Egy nagy puffanás és elnyel a sötétség.
Végleg.