Egyszer talán

Minden napom ugyanúgy élem reggel a fények felgyúltával felkelek, vásárolok ugyanazt az utat járom nap mint nap találkozok emberekkel majd a fények kihunyását követően a világító kövek révén hazamegyek és lefekszek. Így születtem így élek és már szinte minden tökéletesnek tűnik a maga monoton menetében. A napok egyre csak ugyanúgy telnek, ugyanúgy látom a világ végét jelző dombokat amiket senki el nem érhet és ugyanazt érzem mint mindig. De nem, most más, nem tudok szabadulni az érzéstől hogy valaki figyel. Már-már paranoiásnak nézném magam ha kívülről látnám ahogy percenként körbe nézek hogy nem-e követ nem-e figyel valaki. Nehezen telik el a nap de lassan közeleg a sötét.
Másnap zihálva sírva ébredek. A fények még nem tűntek fel az életben és én szomorúan nézek magam elé. Miért ő és miért pont most?
Miközben próbáltam kiverni a fejemből az egész álmot az érzést, a csókját, az ölelést, azt a nézést ami miatt a szívem felmelegszik és ami miatt beleszerettem a távolban egy hangszóró recsegését hallottam : "titokban engem a hajnal figyel, tudom hogy neked hiányzom" ez a pár sor rádöbbentett hogy jó így ahogy van talán még nem kell felejtenem.
Aznap a valaki figyel érzés még jobban előjött szinte annyira hogy már minden emberben ellenséget láttam és mintha a dombok is mások, nagyobbak lennének.
Közelgett az este ideje de a szokott időben a fények csak nem tűntek el és a világosban maradt kis falu megzavarodva kereste a megoldást hogy miként lehetséges ez.
A távolba nagy zaj hallatszott és a kis falu népe velem együtt az égre emeltük tekintetüket.
Rögtön értelmet nyert az a megmagyarázhatatlan érzés ami fojtogatott az ég helyén két hatalmas vörös szempár figyelt miket. Tekintete örömöt és éhséget tükrözött.
Akkor kezdődött a világunk vége, egy hatalmas kéz nyúlt be értünk és emelt minket a szempárhoz tartozó szájba és onnantól jött a végleges sötétség.

A tavasszal ébredtem

Ma igen jó kedvel ébredtem amit kicsit furcsálltam de nem baj jó ez így :)
Boltba menet tapasztaltam hogy az időjárás is az én hangulatomhoz igazodott tehát az idő és a hangulatom csodás.
Úgy érzem most végre esélyem van túllépni a sok rossz dolgon ami mostanában történt velem.
Most írok először azóta amióta mamám meghalt. Sokszor feljöttem és megnyitottam az új bejegyzést de valahogy nem tudtam elkezdeni. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat és összegezni mindazt amit érzek.
Nagyon szerettem és még mindig szeretem őt. Saját hibámnak tartom hogy nem tudom megfelelően kimutatni az embereknek hogy mennyit is jelentenek nekem és neki se tudtam. Azt se tudom megfelelően kimutatni hogy mennyire fájnak vagy mennyire megrémisztenek egyes dolgok és hogy mennyire nem értek egyet azzal ami a világban történik.
El se tudom mondani mennyire hülyének és nevetségesnek érzem most magam hogy január elején azért sírtam mert elvesztettem egy akkor számomra fontosnak gondolt személyt és most akár 100szor átélném ugyanazt az érzést csak ezt a fajta ürességet ne kelljen átélnem amit febr. 20.-a óta érzek.
Szinte ma is nehezemre esik felfogni hogy már nincs. Mióta az eszemet tudom velem volt és anyám helyett anyám volt. Ott volt ha bármi bajom volt és mindig számíthattam rá. Igazából nekem ő jelentette a családot és nem a többi rokonom nem a szüleim hanem ő. Ő volt az egyetlen biztos pont ami a múltamhoz ami Debrecenhez kötött engem.
Talán lehetőségem lesz szép emlékekkel zárni a múltamat, törekedek arra hogy mindenkinek csak a szép oldalát lássam meg a múlt eseményeiből csak a jót kiszűrni és temetni de tanulni a rossz dolgokból...
Szeretnék boldog lenni és nyugodt életet élni és remélem onnan fentről majd segít benne csakúgy mint amikor élt. Nyugtat az a tudat hogy vigyázz rám és talán erőt ad ahhoz hogy elérjem mindazt amit szeretnék.
Mindig szeretni fogom és mindig a szívemben lesz.
Bár belegondolok hogy mindig dédunokát szeretett volna és szinte egy hónap alatt vesztette életét ő is és a dédunokája is. Remélem valahol fent megtalálják egymást és megteszi azt ami nekem nem ment, vigyázz a kisbabámra.
Mindkettőjüket szeretem örökre és mindig emlékezni fogok rájuk <3