Again and again...

Újra és újra...

Mindig ugyanaz a kép, ugyanaz az álom és ugyanaz a fájó üresség minden ébredéskor.
Valaki visszaaludna, hogy folytassa álmát, én visszaaludnék, hogy elkerüljem az ébrenlétet.
Álmok és valóság de mi is a valóság? Minden relatív és minden változik ami egyeseknek valós az másoknak csupán egy olyan tény melyet talán bizonyítani kellene vagy épp olyan amit bizonyítékokkal alátámasztva is csak egy jól megszervezett hazugságnak fog fel az agyunk.
Sokak örömére és egyesek bánatára kezdek rendbe jönni.
Élvezem azokat a dolgokat amiket régen és talán még olyanokban is meglátom a szépet és az apró csodákat amikben eddig nem. Nagyban köszönhetem ezt az állapotot hogy látástól vakulásig dolgozom és élni vagy épp lustulni nincs időm.
Örülök, hogy végre olyan célokat tudok magam elé kitűzni amelyek nem az ismeretlen jövő távlatába vesznek hanem 1-2 éven belül valós eredménnyel szolgálnak számomra.
Mindazonáltal egy időre fel kell hagynom az emberiség jobbá tételével és önmagamra kell összpontosítani ami igencsak meglepő fejezet mostanában hisz mindennel mindenkivel foglalkoztam csak magammal nem.
A karácsonyi ajándékok megvételének láza hamar átjárt engem és igaz, hogy szeptember végét járjuk de már mindenkinek megvan mindene és nem igen kell izgatnom magam azon hogy kinek mit vegyek. (lehet azért mert például tesómék pénzt kapnak, de komolyan mit vegyek két tininek akik naponta változtatják mit akarnak.)
Újra és újra emelkedek és zuhanok, úgymond ingázom a jól vagyok és a most inkább hagyj békén korszakomban és annak ellenére hogy a hagyj békén korszakom max 5-10 percre rontja el amúgy ábrándozós de derült kedvemet annak ellenére sajnos stabilan velem marad.
Belegondolva az elmúlt 3/4 év igen nagy lelki megterhelések sorozata volt számomra...
December elején kisebb lelki terror hatására utcára nem mertem menni ezt követte a tény hogy van egy rohadt nagy cisztám és terhes is vagyok, majd egy újabb szakítás és egy abortusz újabb terhet rakott rám és ezután következett mamám halála majd miután azt hittem végre felállok jött az hogy elvesztettem a másik felem. A sorozatos katasztrófák után miközben stabilan sikerült fent tartani a munkahelyemet rájöttem hogy ez az a stabil pont amiből tudok majd indulni és a terveim, további céljaim kitűzése is ehhez a biztos ponthoz kapcsolódik.
Nyah mind1 egyenlőre ennyi gondoltam adok valami biztató életjelet a sok depresszív gondolatmenet között.

"Szeretek aludni mert az álmaim szebbek mint a valóság."

Hogy legyek vidám?

Hogy legyek vidám mikor mindenki aki körülöttem van valamilyen okból szenved... kinek szerelmi bánata van kinek csak az a baja h nem tud a másikon segíteni és kinek mi sok egyéb probléma van a világon.
Tegnapi napomat összegezve arra jutottam hogy sok gondom van amit mások úgysem értenének meg és még több olyan amit le is szarnak. Rájöttem hogy újra tudom élvezni a könyveket át tudom élni őket és azt hiszem megtaláltam a kiutat az alagútból. A gondjaimat egy kis időre félreteszem és igyekszem arra összpontosítani hogy december előtt ki legyenek fizetve a kisebb adósságaim és a behajtóhoz is el tudjak jutni :D és tudjak élni... bár most a lakbér emelkedés miatt picit érdekes lesz de megoldom mert mindent megoldok :D
de egyenlőre itt ülök melóban iszom a kávém olvasom a könyvem és várom a jövőt :D

Vajon meddig...

Vajon meddig tart ez még?
Meddig tart még elfelejtem? Vagy meddig tart amíg együtt tudok élni a hiányával...
Mintha egy remete lennék aki túl sokáig volt a sötétben és fél a napfénytől, fél a változástól...
Lyukat robbantva toppannának be az életembe a barátok akik igyekeznek kirángatni mindenből de én makacsul visszahúzódok a legsötétebb sarokba és várom a lehetetlen azt hogy ő jöjjön.
Olyan vagyok mint a várban raboskodó hercegnő akit már nem őriz a sárkány de nincs is rá szükség mert már én sem akarok kijönni.
Akár egy vámpír aki fél a napfénytől és a hatásától. Akinek jobb a sötét ám titkon mégis a fényre vágyik.
Mintha még várnék valamire valakire és remélném hogy minden jobb lesz de végül mégsem mintha egy ablak mögül nézném a világot és tanulmányoznám hogy milyen lehet odakint de mégsem megyek ki a fényre.
Remélem valamikor majd megtörik a jég és minden rendben lesz újra.
Talán....

én és az élet...

Sokan mondták hogy nem vagyok átlagos és hogy különcnek számítok...
De ez miért baj?
Én és az élet de mondhatnám, hogy : én és a zene, én és a rajzolás.
Az élet egy maradandó dolog minden történés minden pillanat visszafordíthatatlan de nem javíthatatlan. Mint amikor a zenében rosszul fogsz le egy akkordot és borul az egész dal vagy a rajzban rosszul húzol egy vonalat és végül az egész rajz külleme megváltozik és talán később eredetibe vagy ezzel a változással kerül fel tetoválásként valaki bőrére és szívébe.
Az életen magán nem tudsz változtatni, megvan a folyamata a stílusa és mindezek olyan dolgok amelyekbe neked, nekem nincs beleszólásunk. A saját életedbe annál több... megválaszthatod a stílusát a mikéntjét és a miértjét.Magadon és a közvetlen környezeteden változtathatsz de a nagyvilágon nem.
Játszhatsz külön fajta jazz/pop/punk vagy rock zenét az alapja ugyanaz. Ugyanazon elvek alapján működik és működni fog. Vihetsz bele újítást és alkothatsz újat de az alap dolgokat nem változtathatod meg. A rajzolási stílusod is attól függ hogy hogy tanultál meg rajzolni hiába fejlődsz és változol az alapjegyek amelyek belevésődtek az agyadba ott maradnak apró jellegzetes vonásokként a papíron mutatva hogy honnan indultál és ezáltal hova jutottál.

Én és a zene...

A zene mondhatni életelemem minden érzésemre találok megfelelő zenét van ami megsirat van ami mosolyra fakaszt szinte minden percben jelen van az életemben akár élőben akár lejátszón vagy csak a gondolataimban. Nincs olyan óra hogy ne jutna eszembe egy egy kedvenc számom vagy csak egy egy dalszöveg egy érzés amit egy szám vált ki belőlem. A zene maga az ami átsegít szinte mindenen ha leülök és a kezembe fogom illetve fogtam régen de remélem nemsokára újra a gitárom és elkezdek játszani akár egy ismert vagy kevésbé ismert számot akár csak úgy játszok az akkordokkal felemelő érzés egyben kikapcsolja minden gondomat és a legegyszerűbb módja kifejezni az érzéseimet és olykor a világnézetemet is. Nem tudom leírni azt ami akkor zajlik bennem amikor ha csak önmagamnak vagy esetleg másnak adok elő valamit vagy csak demonstrálom az "így ne játssz hangszeren" kezdetű önálló szerzeményt amely olyankor jön elő amikor már annyira össze vagyok zavarodva hogy azt se tudom fiú vagyok-e vagy lány. A zenei stílusomat nagyban befolyásolja a hangulatom egy egy emlék miatt képes vagyok órákig olyan számokat hallgatni amelyek amúgy távol állnak tőlem és mégis mikor hallgatom nem is lehetnének közelebb a szívemhez és ezáltal a lelkemhez.

Én és az élet...

Néha igen kevésnek érzem magam az élethez. Néha úgy érzem nem találom a helyem ebben a játékban nem értem a szabályokat, nem értem a játékosokat és gyakran nem értem másoknak miért lehet azt amit nekem nem. Van amikor igazán társaság kedvelő lénynek számítok de van amikor akár egyetlen ember közelsége is megrémít ilyenkor csöndesen elgondolkodok az élet értelmén amelynek minden egyes alkalommal újabb és újabb alternatíváit találom meg és újabb célokat kitűzve a régieket szelektálva eltologatva és fontossági sorrendet állítva azt hiszem jó úton haladok afelé hogy egészen tűrhetően rendbe legyen a környezetem. A lelki világom helyreállításában sokat segítenek szeretett könyveim, és az azok által teremtett olykor félelmetes vagy izgalmas és egyes esetekben már olyan jól ismert világ amelybe minden olvasáskor bekerülök és ha már esetleg nem ismeretlen akkor mindig újabb dolgokat veszek észre vagy máshogy élek meg képzelek el egyes jeleneteket és mégis szeretett karaktereim képe mindig ugyanolyan és minden szóval élesebben rajzolódnak ki bennem. A zene a rajz a könyvek mind olyan dolgok amik kiszakítanak a valóságból és az életem szerves részét képezik és talán csak ezek mentenek meg a depressziótól és a magánytól.
Sokak szerint mostanában nem vagyok önmagam, elzárkóztam és magamba fordultam ezt mondják. Mintha meghalt volna bennem valami valaki aki csak akkor jön elő amikor a zene előhozza egy halvány emlékként.
Sem tagadni sem megerősíteni nem tudom de azt érzem, hogy valami tényleg nem teljesen hétköznapi abban ahogy viselkedem, amit átélek, amit érzek, és ahogy a világhoz állok.
Kívülállóként nézem a barátaim a számomra oly ismerős embereket környezeteket és eseményeket.
Valahogy semmiben nem lelem kedvem mintha minden amit eddig tettem, mondtam és tapasztaltam volna egy régi könyv lapjain lennének. Mintha minden eddigi ismeretem elhomályosult volna és az idő múlásával talán végleg megszűnne és elfelejteném az egészet.
De én nem ezt szeretném. Szeretnék olyan lenni mint eddig. Szeretném szeretni azokat a dolgokat amiket eddig és szeretném örömömet lelni abban amik eddig felvidítottak és kellemes emlékeket okoztak nekem.

Örökké nem eshet...

Néha nagyon nehéz pozitívnak lenni van amikor az ember úgy érzi hogy elege van mindenből és semmi sem jó ilyenkor olyan érzésem van mintha örökké esne és soha véget nem érő viharként tornyosulnak felém a gondok. Amikor az épp aktuális időjárás az ami kifejezi minden gondolatomat és minden érzelmem, amikor nem csinálnék semmit csak sírnék sikítanék hogy mennyire fáj az élet és mennyire fájnak azok a dolgok amiket mások tesznek velem. DE STOP!
Ebből itt elég. Bár egyedül érzem magam és nem mindig tudom értékelni mások segítségét és társaságát tudom, hogy sokan vannak velem akik csak annyit szeretnének látni hogy ha nincs is minden rendben de mosolygok és próbálok vidám lenni vagy csak örülök azoknak az apró jó dolgoknak amit az élet hozz és stabilan haladok a céljaim felé és mihamarabb kikecmergek a gödörből és újra a stabil úton haladhatok velük.
Nem mondom, hogy könnyű lesz, nem mondom, hogy hamar fog menni, de szeretnék az lenni aki akarok lenni és szeretnék az lenni akinek a barátaim látni akarnak és szeretnék az lenni akinek lennem kell.
Minden rosszban van valami jó, megtudtam kik azok akik mellettem vannak, akik tényleg szeretnek és nem kétszínű féreg módjára vannak mellettem, megtudtam kik akarják azt hogy rendbe jöjjek és kik azok akik a bukásaimon nevetve és a hátam mögött kibeszélve vannak velem. Megtanultam értékelni azt akik velem vannak akkor is ha ennek kimutatása sokszor még igen nagy gondot okoz, és megtanultam elengedni azokat akik semmi jóval nem szolgálnak az életemben.


Végezetül egy kép ami jellemzi az utóbbi egy hetemet :D DVD hibák tömkelege :D

Az élet egy kis igazsága

Az utóbbi időben sok mindenen agyaltam és gondolkodtam, máskor csak néztem ki a fejemből és vártam, hogy történjen valami.
Minden egyes találkozás egy olyan mozzanata az életnek amit nem választhat meg az ember és nem is változtathat rajta. Minden új ember aki valamilyen úton módon belép az életünkbe egy darabot elvisz belőlünk és cserébe ad valami újat. Egy szép emléket, egy leckét egy szomorú tanulságot vagy épp csak egy felismerést ami rávezet hogy önmahunkon változtassunk. Az a baj a világgal hogy sok a paraszt sok a beképzelt és sok az önbizalom nélküli ember. A parasztok akiket nem érdekel semmi úgy élnek ahogy úgy viselkednek ahogy a legtöbb emberen átgázolva megbántva. A beképzeltek akik nagyra tartják magukat akik jobbnak különbnek érzik magukat másoknál akik látszólag ugyan foglalkoznak a környezetükkel felszínesen érdekböl de mint mindig önmagukat tekintik elsőnek és a saját gondjuk a legnagyobb másnak nem lehet gondja a világ legkisebb gondja is a legnagyobb számukra ha ők lehetnek a középpontban legyen az a saját szerelmi életük vagy önmaguk sajnáltatása... vannak akik önbizalomhiányban szenvednek mert az előző két kategória tett róla. Az ilyen emberek általában érdekesebbek és értékesebbek az átlagnál de sajnos nem áll módukban ezt megmutatni vagy csak ritkán.
Minden ember nyomot hagy az életünkben legyen jó vagy rossz legyen vidám vagy szomorú. Minden, mindenki változik semmi sem állandó és semmi sem örök. Ahogy a föld egyszer majd elpusztul a nap által ami eddig és még sokáig az élet elengedhetetlen részévé vált az okozza majd a vesztünket. Vicces hogy egyes emberek elvei szokásai hogy változnak meg percről percre hogy változik minden.
Egyszer majd kijutok ebből az útvesztőből amibe belekerültem de addig járom az utam amit nekem rendelt valaki nem adom fel mert nem adhatom fel, hinnem kell hogy lesz még jobb is és a végén elnyerem jutalmam mint a hősök a filmek végén vagy a kedvenc karaktereim a kedvenc könyveimben akik minden rossz ellenére kitartottak és végül nyertek.
Bár az élet nem mindig boldog, könnyű és nem mindig végződik happy end-el de attol még remélhetek én is egy cseppnyi boldogságot ebben a káoszban amit életnek nevezünk.