Minden napom ugyanúgy élem reggel a fények felgyúltával felkelek, vásárolok ugyanazt az utat járom nap mint nap találkozok emberekkel majd a fények kihunyását követően a világító kövek révén hazamegyek és lefekszek. Így születtem így élek és már szinte minden tökéletesnek tűnik a maga monoton menetében. A napok egyre csak ugyanúgy telnek, ugyanúgy látom a világ végét jelző dombokat amiket senki el nem érhet és ugyanazt érzem mint mindig. De nem, most más, nem tudok szabadulni az érzéstől hogy valaki figyel. Már-már paranoiásnak nézném magam ha kívülről látnám ahogy percenként körbe nézek hogy nem-e követ nem-e figyel valaki. Nehezen telik el a nap de lassan közeleg a sötét.
Másnap zihálva sírva ébredek. A fények még nem tűntek fel az életben és én szomorúan nézek magam elé. Miért ő és miért pont most?
Miközben próbáltam kiverni a fejemből az egész álmot az érzést, a csókját, az ölelést, azt a nézést ami miatt a szívem felmelegszik és ami miatt beleszerettem a távolban egy hangszóró recsegését hallottam : "titokban engem a hajnal figyel, tudom hogy neked hiányzom" ez a pár sor rádöbbentett hogy jó így ahogy van talán még nem kell felejtenem.
Aznap a valaki figyel érzés még jobban előjött szinte annyira hogy már minden emberben ellenséget láttam és mintha a dombok is mások, nagyobbak lennének.
Közelgett az este ideje de a szokott időben a fények csak nem tűntek el és a világosban maradt kis falu megzavarodva kereste a megoldást hogy miként lehetséges ez.
A távolba nagy zaj hallatszott és a kis falu népe velem együtt az égre emeltük tekintetüket.
Rögtön értelmet nyert az a megmagyarázhatatlan érzés ami fojtogatott az ég helyén két hatalmas vörös szempár figyelt miket. Tekintete örömöt és éhséget tükrözött.
Akkor kezdődött a világunk vége, egy hatalmas kéz nyúlt be értünk és emelt minket a szempárhoz tartozó szájba és onnantól jött a végleges sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése